Már túl késő, hogy elmondjam, mennyire imádlak, Már hiába hangzik el százezre imáknak, Már hiába sírok, már hiába várlak, Nem tehetek semmit, a szívembe zárlak. Már hiába kívánom, hogy bár ne így lett volna, Megszeretted őt, nem te tehetsz róla, Ő is imád téged, jobb lesz, ha belátom, Nem voltál és nem leszel több, mint egy szép álom.
Egy hamis mosollyal és néhány udvarias szóval mindent leplezni lehet.
Megtudtam valamit a szívemről. Megszakadhat. Darabokra törhet. Megkeményedhet és jéggé fagyhat. Megállhat. Teljesen. Millió atomra hasadhat. Felrobbanhat. Elpusztulhat. Tudod, mikor kezdett el újra verni? Amikor kinyitottad a szemed.
Elmentél, mintha én soha nem lettem volna az ok a maradásra.
Az érintése a bőrömön olyan érzés, aminek nem szabad emlékké válnia.
Üresnek éreztem magam, mintha a testem puszta kagylóhéjként tartaná magában az összetört lelkemet.
Még hajnali háromkor is, félálomban, képes volt érzelmek ezreit elindítani bennem.
Az emberi szív 5 másodpercig tovább ver, még azután is, hogy kikerül a testből. A halál utáni 5 másodpercben, a szívem még mindig érted fog dobogni. Abban az 5 másodpercben még mindig téged foglak szeretni.
halkan felnevetett és végigsimított egyik kezével a hátamon, több millió pillangónak utat engedve a hasamban ezzel az egy mozdulatával.