Mert én Beszélnék, Ha értenének

Az ablak még mindig kitárva

A látkép más, az érzés régi

De a szél már csak

A kinti fákat tépi

A sötétben állva józanodok

Túl későn vettem észre a vihart

A taxira várok és fulladozok

Ez menthetetlen- súgja az utcai zaj

Van olyan dolog, ami attól szép, hogy nem lehet a miénk

Vajon mennyit bír ki az emberi elme?

Addig kell inni,

amíg a pohár üresebb,mint te

félve lépkedek

Egy kifeszített kötélen.

Várom, mikor zuhanok újra le.

Így nézem az életem,

Ahogy egyre csak balanszírozok

A mélység és magasság peremén.

Nem az vagy, akit a tükörben látsz, hanem aki a tükörbe néz

Szomorú csöndben

Feszül bennem

A hangos magány

Mesterien értesz ahhoz, hogy széttiporj mindent, amiért lelkesedem

Az utcák képébena tetőkbe olvad a csontfehér ég

Csak bámulom én, nem pislogok

Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen

Minden szép kék csak téveszme

Minden ember egyszerű báb

Minden nappal távolodom

Minden nap egy másik halál