Vajon Mennyit Bír Ki Az Emberi Elme?

Mert én beszélnék, ha értenének

És álmodnék, ha lenne mit

De

Hallom, ahogy ők nevetnek

És az egész világ eltaszít

Te irányítod a testem

Minden gondolatot a fejemben

Tényleg ez volt a terved része?

Hogy beléd haljak egészen?

A Hold porából alkottalak

Mostmár kosz vagy, semmi más

Mégis mindig úgy hordozlak

Mint akin csillog a napsugár

Még mindig túl sokszor kapom magam azon

Hogy újra végigtáncolok minden szavadon

És bárcsak el tudnék szakadni

De engem nem lehet megmenteni

Mi lenne,

ha a fejemben lévő kis hang

kicsit kedvesebb lenne?

Bűntudat karcolja

Testembe a lelkem

Ezt teszem magam

És mindenki ellen

felfogsz az esésben

majd le is löksz újra

Izzó szemeit az enyémbe szúrja

Hangja dermesztő és éles

Megborzongok, ahogy a fülembe súgja:

“Tőlem bizony nem szabadulsz, édes!”

Vajon felérem valaha

szemeid kéklő holdját?

Gondolkodom,tehát vagyok

Érzek,tehát élek

De az élet szépségei

Felém sem néznek