Nem Lehet Igaz, Hogy Ennek A Létezésnek Nevezett Rémálomnak Van értelme

Egyszerűen nem érdekel többé

Az ablak előtt álldogál

Tekintget kifelé

Lehunyja két szemét

És keservesen sírdogál

Vöröslő ég alatt

Egy áprilisi hajnalon

Egy rejtett élet minden szava

Zuhan ki az ablakon

Az aranyhídról a mélybe szédültem

S ott egészen elvesztem

Még várok, bár reszket egész lényem

Valami hangra, valami fényre

rángatom könnyű létem darabjait

Miközben egyedüllétem ütlegel

Felfedezem egy árny alakjait

Aki a létemmel üzletel

felfogsz az esésben

majd le is löksz újra

Máshogy néz ki az ég,

amikor valaki,akit szeretsz

odafennt van.

Démonocskák

Szörnyecskék lakják a szobám,

mikor aludnék, egyikük folyton motoszkál.

A másik vigasztalna – de ahogy átölel,

a szomorúság kis kezét megfogja.

Egy mindig követ, mint az árnyék,

suttogja: „Nem vagy elég.”

Kicsi démonocska... a tükrömben látom,

s csak én vagyok ott. Szánalom...

Elfoglalják az üres helyeket:

a sarokban ülnek,

az elfeledett esőkabát ujjában,

a poros szekrény polcán.

Belopták magukat szívembe, elmémbe,

s már nem tudok szabadulni tőlük.

A távozásukat várom, ha tükörbe nézek —

de csak démonocskákat látok.

Csak magamat látom.

Érkezhetne már egy szikrányi béke.

Még nincs vége,

NiNincs vége.

Angyalok ringatják a lelkem,

Egyre feljebb az ünnepélyes mennybe.

Összehúzom a kabátom.

Meghitt csodálattal bámulom.

Az egész lét lassan megváltozik,

Pirosban, aranyban villódzik,

És bár alig állok a hidegben,

Csendesség lopódzik a szívembe.

Szelíden kavargó hópelyhek,

Révetegen nézegetem,

Az aranyszalaggal átkötött világot.

Csak egyetlen dolgot kívánok.

Behunyt szemmel énekelek.

És újjászületek

Az örökzöld fényekben.

Annyira, de annyira vagdosni akarom magam..

És próbáltam elrejteni a fájdalmat,

De azzal újabb fájdalmat okoztam magamnak