Gondolat - Blog Posts

Nekem olyan helyeket kellett bejárnom,

ahová senki sem akar menni

Az eső illata

meg ahogy kopog a tetőablakon

A napfény a bőrömön

A természet él

és én ebből semmit sem érzékelek

Csak azt, hogy átázik a cipőm,

Ahogy az avarban lépkedek

Csak azt, hogy hamar sötét van

És hideg

Legyintenek, hogy a halálhíred

Megint nem jött a nyáron

De ők sem kedveltek téged

Szinte eltűnsz a kórházi ágyon

Úgy érzem, mindent megtettem,

A harc talán nem ért semmit sem.

Láthatod, mennyit szenvedtem,

Édesem, kérlek, ne teszteld le

Egyre távolodom, táncolok a szélén

Egyre csak zuhanok, melyikünk sír a végén?

velem vagy a magasban

de sosem jártál idelennt

a felét nem is ismered

rimánkodni felébredve

többször nehogy így legyen

imádkozz csak mindeneste

hogy sose tudd meg, milyen ez

Aztán megint gondolok rád

Mosolyra görbül a szám

Annyira szeretlek, hogy az már fáj

Talán nem kellene hagynom, hogy

A szenvedésem

Határozzon meg

otthagytál

miközben azt mondtad, sajnálod,

de a rá következő csend mindent elmondott.

Megvető tekintetek, elrontott tinikor.

A legfájóbb tanulópénz volt.

Nem vagyok hívő, de a pokolba tudtál dobni

és neked minderről tudomásod sincs.

Túl fiatal voltam ehhez a fájdalomhoz

felfogsz az esésben

majd le is löksz újra

kinnt süt a nap, bennt leszakad az ég

Egy sötét kórházi éjszakán,

Ami talán örökre veled marad,

Mint a heg a jobb karodon,

Meg a zavar a fejedben,

Hogy akkor este eldöntötted,

Sosem fogsz beszélni róla.

Akartam beszélni róla.

Kiabálni, üvölteni.

Mégis csak annyit tudtam suttogni:

“Jól vagyok.”

Az ágyad szélyén ücsörög a kényszer,

akinek a sikolyait hallgatod az éjjel.

Ha egyszer is megsejti, mit érzel,

Nem menekülsz, utolér a véged.

Felégetted a világom,

De a jó értelemben,

Mert a hamun és parázson,

Talán új élet terem.

szeretni téged,

egy újabb tortúra

figyelni folyton,

mikor hagysz el.

kergetni megint,

egy boldog befejezést.

Hónapokkal ezelőtt hajnali háromig fennt maradtunk beszélgetni. Most azt sem tudom, hogyan köszönjek.

Fojtogató jelenlét

Mint a túladagolt boldogságcsillapító

Végzetesen kering bennem

Körülöttem

elveszve az egyértelműben a szavak értelmében táncola nyelvemen Egyetértünk?

Újra és újra

Te, az eszembe jutva

Vissza a megszokott rosszba

És újra, és újra…

Kajtasd csak, ami fog még.

Csak végre légy boldog, oké?

Csak mosolyogj.

Úgysem érdekli, mit érzel.

Merengek

Milyen más a világ

Idefennt

Ugye, milyen könnyű elhinni, hogy a világod törhetetlen?

Kacagva csinálom

Hogy aztán sírjak miatta

Izzó szemeit az enyémbe szúrja

Hangja dermesztő és éles

Megborzongok, ahogy a fülembe súgja:

“Tőlem bizony nem szabadulsz, édes!”

Minden egyes darab belőled

Betölti a lyukat a szívemben

Mesterien értesz ahhoz, hogy széttiporj mindent, amiért lelkesedem

Elvesztegetett hónapok voltak? Ennyi jutott ki most? Lehetek őszinte? Erre nem voltam felkészülve

Bűnös vagyok akkor Ha azt mondom, elengedem? Tudom, nem vagyok jó ebben De ezt most elfelejtettem

Átszöktem egy másik világba

Ahol már senki sem bánthat